Ahogy lépdeltem az úton a műhely felé, egyszer csak megcsapott a füst. Tudtam jól, hogy ez már a kovács kéményéből árad. Amint megpillantottam a régi épületet, egyre gyorsabban dobogott a szívem. Sietős léptekkel gyalogoltam az ajtó felé. Amikor megálltam a küszöbnél, különleges érzés kerített a hatalmába.
- Szép jó reggelt ifjú. Mi szél hozott erre? Mivel szolgálhatok?
- Őő.... Őőőőőő.... Gyűrűt... - hagyta el a számat remegő hangon.
- Valami hétköznapi díszgyűrűt, vagy valami különlegeset?
- Őőő... Je... Jeee.... Jegygyűrűt... - hangzottak el a nehéz szavak. Ekkor kicsit megkönnyebbültem. A nehezén már túl vagyok, gondoltam magamban.
- Ó, értelek. Újonnan házasodni készülsz?
- Nem... Illetve még nem... De majd a közeljövőben...
- Értem. És milyen legyen az a gyűrű?
- A legértékesebb mind közül! azt szeretném, hogy érezze hogy mennyit jelent nekem.
- Értem. Bizony a szerelem nagy úr, azonban sajnos ennek ára van.
- Értem. Bizony a szerelem nagy úr, azonban sajnos ennek ára van.
- Tudom. És mégis mennyibe fog ez nekem fájni?
Az elhangzott összeg után a fejemet fogtam. Valóban nem olcsó mulatság ez. A félretett pénzem több mint fele. Nos hát sebaj, a szerelem többet ér minden pénznél. Úgy döntöttem, hogy megér ennyi pénzt. Mindent meg kell tennem érte. Sok barátomat veszítettem már el azért, mert nem tettem értük eleget, nem hoztam meg a szükséges áldozatokat. Tisztán emlékszem még arra a napra kilencedik osztály szeptemberéből. Azóta is sírok ahányszor a nevét a számra veszem...
Volt egy barátnőm a 10. osztályból, Zsuzsi. Sokáig jóban voltunk, mindig együtt jártunk haza, rendszeresen beszélgettünk, és megbíztunk egymásban. Egyszer azonban elérkezett az osztálya számára egy különleges hét. Egy távoli országból cserediákok érkeztek hozzájuk, akikkel foglalkozniuk kellett 5 napon keresztül. Eddig ők nem jöttek iskolába. Egy este megkért, hogy nem volna-e kedvem beülni vele, a barátnőivel, és a cserediákjával meginni valamit a kávézóba. Én már akkor sem szerettem idegen emberekkel tölteni az időmet, és ez most sincs másképp. Valahogy féltem tőlük. Szerintem nem tudtam volna rendesen beszélgetni velük. Biztos elhanyagoltak volna engem. Ezek a gondolatok jártak a fejemben, és úgy döntöttem végül, hogy elutasítom a meghívást. Ezen nagyon feldühödött és megsértődött rám. Azóta a mai napig egy szót nem szóltunk egymáshoz. Szinte minden nap gondolok rá. Nem akartam neki rosszat. Nem akartam elveszíteni, de mostanra tanultam belőle!
Remélem hogy Viki soha nem fog haragudni rám, és egyszer majd egybekelhetünk. Kifizetem tehát a gyűrűt!
Ui.: Az itteni visszaemlékezés ismételten egy valós történeten alapul. Ha valamelyik volt barátom olvasná ezt a bejegyzést és magára ismer a szavakban, akkor most már tudhatja hogy mit tett velem.
Az elhangzott összeg után a fejemet fogtam. Valóban nem olcsó mulatság ez. A félretett pénzem több mint fele. Nos hát sebaj, a szerelem többet ér minden pénznél. Úgy döntöttem, hogy megér ennyi pénzt. Mindent meg kell tennem érte. Sok barátomat veszítettem már el azért, mert nem tettem értük eleget, nem hoztam meg a szükséges áldozatokat. Tisztán emlékszem még arra a napra kilencedik osztály szeptemberéből. Azóta is sírok ahányszor a nevét a számra veszem...
Volt egy barátnőm a 10. osztályból, Zsuzsi. Sokáig jóban voltunk, mindig együtt jártunk haza, rendszeresen beszélgettünk, és megbíztunk egymásban. Egyszer azonban elérkezett az osztálya számára egy különleges hét. Egy távoli országból cserediákok érkeztek hozzájuk, akikkel foglalkozniuk kellett 5 napon keresztül. Eddig ők nem jöttek iskolába. Egy este megkért, hogy nem volna-e kedvem beülni vele, a barátnőivel, és a cserediákjával meginni valamit a kávézóba. Én már akkor sem szerettem idegen emberekkel tölteni az időmet, és ez most sincs másképp. Valahogy féltem tőlük. Szerintem nem tudtam volna rendesen beszélgetni velük. Biztos elhanyagoltak volna engem. Ezek a gondolatok jártak a fejemben, és úgy döntöttem végül, hogy elutasítom a meghívást. Ezen nagyon feldühödött és megsértődött rám. Azóta a mai napig egy szót nem szóltunk egymáshoz. Szinte minden nap gondolok rá. Nem akartam neki rosszat. Nem akartam elveszíteni, de mostanra tanultam belőle!
Remélem hogy Viki soha nem fog haragudni rám, és egyszer majd egybekelhetünk. Kifizetem tehát a gyűrűt!
Ui.: Az itteni visszaemlékezés ismételten egy valós történeten alapul. Ha valamelyik volt barátom olvasná ezt a bejegyzést és magára ismer a szavakban, akkor most már tudhatja hogy mit tett velem.