5. rész - A gyanú szikrája felpattan

A nap ismét fölkúszott a horizont fölé. Megsütötte a falu házainak tetejét, ébresztette a természetet, és bizony jelezte az emberek számára is, hogy lassan ideje fölkelni. Felébredtem. Nem szerettem volna még kimászni az ágyból, azonban amint ránéztem Viki arcára és megláttam hogy ébredezik, máris kipattantam az ágyból.

Első utam a konyhába vezetett, ahol összeütöttem valami reggelit. Jó alaposan széttúrtam a hűtőt és a szekrényeket, de valóban nem volt túlzottan sok minden otthon, így hát be kellett látnom hogy az alkotói vágyaimat nem a reggeli elkészítése során fogom tudni kiélni. A reggelit gyorsan rápakoltam két tálcára, majd visszamentem a hálóba. Viki nagyon meg volt lepődve, nem igazán értette hogy miért is kapta tőlem ezt. Mentegetőztem neki hogy csak azért, mert szeretném meghálálni hogy itt alhattam, azonban mint ha gyanút fogott volna. Lehetséges hogy rájött, hogy valami más szándék is vezérel engem? Miután befejeztük az evést, a tálcákat kivittem a konyhába. E közben ő is kikászálódott az ágyból, és kijött a nappaliba.

 - Egészen biztos hogy pusztán ezért kaptam ezt a reggelit? - mondta gyanakvóan, és közben mosolyra görbült a szája.
 - Persze hogy csak ezért. Mi másra gondolsz?

Ekkor kicsit úrrá lett rajtam a félelem. Nem tudtam hogy mit lenne bölcsebb tenni. Mondjam el neki? Vagy inkább majd később? Vagy esetleg mint valami óriási titkot, őrizzem meg, és vigyem magammal a halálba? Nem, azt nem bírnám. El kell neki mondanom. El kellene. De nem most. Majd később. Még nem jött teljesen rendbe a lelke.

 - Hát én... Nem is tudom... Én nem gondoltam semmire, csak érdeklődtem. Az is baj? - közben halkan kuncogott.

 - Ugyan, dehogy. De ha valamire mégis gondoltál, akkor tudod hogy nekem elmondhatod.
 - Tudom. Köszönöm hogy te mindig mellettem állsz!
 - Ez a mi múltunk után szerintem nem kérdés.Tudom hogy mennyit jelent a bajban egy igaz barát! Viszont nekem lassan búcsúznom kell, van egy kis elintézni valóm.
 - Elkísérhetlek esetleg?
 - Ugyan, nem szükséges, köszönöm. Majd holnap találkozunk!
 - Rendben. Szia! - mondta, majd megpusziltuk egymást, és elindultam.

Az utam persze nem haza vezetett. Bár tudtam hogy szükségem van még egy kis időre, ennek ellenére úgy döntöttem, hogy felkészülök a pillanatra. Elindultam tehát a kis kanyargó földúton le a hegy oldalába. Egy omladozó sziklafalnál egy öreg tárna mellett lakott egy idős bányász és kovács, József bácsi, aki köztudottan a legigényesebb és legprecízebb kovács a környéken. Ért az aranyhoz, a vashoz, az ezüsthöz... Számtalan fémet meg tud munkálni. Útban arrafelé eszembe jutottak azok a szavak, amiket még az iskolában mondott nekünk az osztályfőnök.

"Diákok. Mindenkinek az életében fontos esemény a szerelem. A másik fél iránti érzelmek kimutatására számtalan mód van. Fontos, hogy ragadjatok meg minden lehetőséget az éltetekben. Én már megtanultam ezt, remélem hogy ti már nem fogtok beleesni az én hibámba. Amennyiben úgy gondoljátok hogy egy ékszerrel kedveskednétek valakinek, akkor az mindenképpen legyen jó minőségű, olyan ami tükrözi az érzéseiteket."

Ezeket a szavakat képtelen voltam elfeledni, azóta is rendszeresen eszembe jutnak. Ebben a faluban pedig köztudott hogy ki készíti a legjobb ékszert. Tudtam hogy jó úton járok.