Hosszú éjjel volt az, mindennél hosszadalmasabbnak tűnt. Alig vártam már hogy kihajnalodjék végre, és megpillantsam a nap első sugarait. Viki aznap korán kelt, nem tudott túl jól aludni a történtek után. Nemsokkal később, olyan reggel 8 óra tájban ki is nyitotta az ajtót.
Hűvös reggel volt ez, így én is későn indultam csak el sétálni a faluban. Eleinte természetesen a Rózsa sorsát szerettem volna felderíteni, így az első utam Vikihez vezetett. Ahogy ballagtam át a falu poros utcáin a hűvös szélben, egyszer csak egy ismerős ifjú arcra leszek figyelmes. Szemeim nem tévedtek. Valóban Réka volt az, a boltos nő lánya. 12 éves volt, és nem volt könnyű élete. Ezen néhány éve alatt, közel annyi szenvedést átélt, mint én, felnőtt ember létemre, pedig nekem sincs könnyű múltam. Érző lélek volt ő, kedvesen bánt az emberekkel, azonban manapság ezt még egy ilyen kis faluban sem tudja mindenki viszonozni.
- Szia Réka! Mi járatban vagy erre felé?
- Oh, szia! Észre sem vettelek - ugrott a nyakamba - Épp Viki felé igyekszem. Ajándékot hoztam neki.
- Oh, szia! Észre sem vettelek - ugrott a nyakamba - Épp Viki felé igyekszem. Ajándékot hoztam neki.
- Nem vagyok benne hogy most a legalkalmasabb. Nincs túl jó állapotban.
- Mi történt? Mit tehetnék érte? - kérdezte a leány riadtan.
Leültünk egy padra, majd elmeséltem neki a történteket és a tetteimet, mire ő átölelt, majd így szólt:
- Keressük meg a rózsádat! Biztosan jó helye lett!
Tovább indultunk az úton. Oly távolinak éreztem azt a házat. Még soha nem tűnt ilyen messzinek mint most. Szerencsére jó társaságom volt. Nem sokkal később meg is érkeztünk a házikóhoz. Kopogtatni kezdtem az ajtón. Az ajtó nyílni kezdett. Már a legkisebb résén is pont be lehetett látni a rózsás vázára. Szépen mutatott ott, azonban Vikinek nem jelentett többet, mint egy virág. Túl ideges volt még hogy átérezze az érzelmeimet. Egy rövid beszélgetés után megöleltük egymást. Ez csodálatos érzéssel töltötte el a szívemet. Ismét a múltamat élhettem át ismét...
Ötödikes voltam. Egy téli napon álltam a tanterem ablakánál, és csak néztem a hópelyheket. Magányos volta,m, így hát mi mást tehettem volna, akik voltak barátaim, ők pedig épp betegeskedtek. Ekkor egyik pillanatról a másikra odalépett hozzám egy leány, és így szólt:
- Nem hiányzik valami az életedből?
- Mire gondolsz? - érdeklődtem meglepődve. Azt hittem hogy ez is csak valami buta tréfa.
- Nem hiányzik valami az életedből?
- Mire gondolsz? - érdeklődtem meglepődve. Azt hittem hogy ez is csak valami buta tréfa.
Erre a lány átölelt, és ekkor értettem csak meg igazán hogy mit veszít el egy életre az, aki magányos. Ekkor éreztem igazán a barátok és a szeretet fontosságát. Csodás érzés töltötte el a szívemet. Éreztem hogy hálával tartozom neki, amiért megtanított engem becsülni a szeretetet.
Telt múlt az idő, lassan a nap is lenyugodni készült, így hát mindkettőnknek haza kellett indulnunk. Ki is léptünk a házajtón, hazakísértem Rékát, majd közben remek ötletem támadt. "Miért is kellene hazamennem?" gondoltam magamba, majd visszafordultam, és ismételten kopogtattam Viki ajtaján.