Nem tudtam hogy mire számíthatok. Vajon befogadna engem egy éjre? Pár pillanaton belül nyílt is az ajtó. Viki elmosolyodott.
- Hát te visszajöttél? - mondta kacagva.
- Arra gondoltam... Hogy is mondjam... - és közben elcsuklott a hangom.
- Szeretnél itt maradni éjjelre?
- Befogadnál?
- Ez csak természetes! Gyere beljebb! - majd hangosan felnevetett.
Nem tudta hogy ez mennyit jelent nekem. Nem érezte azt amit én. Hihetetlenül boldog voltam, ez a pillanat megerősítette bennem az érzelmeimet. Most már tudtam, hogy a jövőben egybekelhetünk. A szívem egyre gyorsabban dobogott. A hitem megerősödött. Az érzelmeim ismét fellángoltak, és ismételten szabadnak éreztem magam.
- Iszunk valamit? - kérdezte bájos hangján Viki.
- Veled bármit!
- Csipkebogyó tea megfelel?
- Oh, természetesen.
A tea kicsit felmelegített. Az utcán már hűvös volt. A nap már javában nyugovóra tért a kisváros felett. Nekünk is nyugovóra kellett térnünk, hisz mindketten fáradtak voltunk már. Lefeküdtünk tehát a franciaágyra kettesben. Lehunytam a szemem, gyengéden megfogtam a kezét, elaludtam. Álmomban a múlt elevenedett meg a szemeim előtt.
Úgy negyedikesek lehettünk. Egy téli délután volt. Reggel a nap még erősen sütött, így nem vittem magammal kabátot az iskolába. Délután amikor végeztünk, már sokkal hűvösebb idő volt odakinn. Vikivel hazaindultunk, és ahogy sétáltunk a vékony hóréteggel borított utcácskán, egyszer csak egy hógolyó csattant a hátamon. A fölsőm teljesen átázott, így szemmel láthatóan vacogni kezdtem. Aki megdobott, az egy évfolyamtársam volt, akinek nem szokása gondolkodni... Csak a szórakozáson járt az esze. Amikor tovább indultam volna, éreztem hogy valami nem enged. Ha egy lány karjai ölelésre nyílnak, annak nem lehet nemet mondani!
Szép álom volt ez. Szinte éreztem magamon a karját. Szinte éreztem hogy mindez újra megtörténik. Olyan valóságos volt... Egészen reggelig tartott.