8. rész - Csak egy zaj

A nap ismét lenyugodott a város felett. Percről percre egyre sötétebbek voltak a falu utcái, és így hunytak ki a fények az ablakokban is. Néhány órával később egy halk hangra lettem figyelmes. Mint ha egy halk sírás volna, de ez egészen más volt. Nem emberi szó volt, hanem valami más hang.

Elindultam tehát, hogy megleljem a zaj forrását. Kiléptem a házból. Egy pár percig mindenütt csend volt, de azt követően ismételten megszólalt a hang az erdőben. Kicsit nyüszítő, halk zaj volt az, elképzelésem sem volt arról, hogy honnan származhat. Úgy éreztem, hogy bármi is legyen az, segítenem kell rajta. Ahogy sétáltam az erdő felé, egyszer csak két fénylő pontra lettem figyelmes a bokrok között. Úgy virítottak, mint ha lehullott csillagok lettek volna, amelyek még visszavágyakoztak égi otthonukba. Közelebb lépdelve egy kis arc körvonalazódott előttem. Kis hegyes fülek, picurka gömbfej, világító szemek. Egyre hevesebben lépdeltem, már szinte futottam, amikor a fej riadtan oldalra nézett. Ahogy egyre közeledtem, megláttam a körvonalait, majd meglepetten így szóltam magamban: Hiszen ez egy cica!

Lehajoltam hozzá, majd feltettem neki halkan a kérdést: Hát te miért nem futottál el? Ekkor valami csillogásra lettem figyelmes a bal hátsó lábánál. Bizony egy nagyon csúnya seb volt. Talán soha nem forr be teljesen. Ki tudja, talán egy autó okozhatta, vagy csak valami kerti szerszám. Ez minden kérdésre választ jelentett. Óvatosan a karjaimba vettem az állatot, majd bevittem a szerszámtárolóba, ahol lámpafényben is megvizsgálhattam a sérülést. Találtam ott egy régi párnát a kacatok között, kicsit kiporoltam, majd ráfektettem. Pár percen belül már aludt is. Majd holnap reggel megetetem, és megpróbálom bekötözni a lábát. Ahogy ránéztem a kis fekvő ártatlanra, egy szép őszi nap jutott eszembe... Bizony oly rég volt már az a nap, de egy életre belém égette az emlékét.

Nagyjából 15 éves lehettem, de nem emlékszem már rá tisztán. Egy kisfiú, talán óvodás lehetett, rálépett egy gereblye aljára, és evvel a szerszámok elkezdtek dőlni, és egy ásó csúnyán felsértette a lábát. Amint meghallottam a csörömpölést, máris odarohantam, és felkaptam, majd keresni kezdtük a szüleit. Sajnos ez nem volt könnyű feladat, hosszú órákon át jártuk a falut, mire sikerült rálelni. Abban a pillanatban azonban, ahogy a kisfiút visszaadtam az anyja karjaiba, egy csodás érzés fogott el. Segítettem valakinek. A fiúnak, és az anyjának. Azóta soha nem láttam őket a falu környékén, de az a nap mégis az emlékezetembe égett örökké.

Azóta tudom igazán, hogy az életben az egyik legnagyobb öröm az, ha segíthetünk valaki másnak.