12. rész - Lángolj szabadság!

 - Tegyük amit tennünk kell - suttogtam halkan - Petra, Réka, irány a zsákok alá!
 - Veled mi lesz? - érdeklődtek, halk, kissé megremegő hangon.
 - Valakinek meg kell tennie....

Azt hiszem megértették. Elvonultak, és a nehéz zsákok közé befészkelődtek minél mélyebbre. Remélem nem gyúlékonyak. Ezek jelentik az utolsó reményt számunkra a szabaduláshoz. "Rosszabb már nem lehet." Ez a mondat ismétlődött a fejemben, miközben félve a magasba emeltem a kis lángoló faágat. A bot majdnem elaludt, azonban hirtelen egy parázsló pont jelent meg a rozoga fa plafonon... A folt rohamosan növekedni kezdett, majd egy kisebb lángnyelv csapott elő.

Rohantam a zsákok közé, mint mikor az őzek rohannak az életükért a vadászok elől.
 - Remélem ez megóv minket - mondtam, majd lehúnytam a szemem.
 - Úgy legyen - hallatszott Réka nagyon halk, remegő hangon. Ő már sírt. Nem telt bele egy perc, és az én arcomon is lecsordult az első könnycsepp, miközben a levegő egyre forrósodott odalenn. A tűz bizonyára terjedhetett a padlón, vagy talán már a rozoga ház falait nyaldosta. Ismét magával ragadott a múltam.

Volt egy barátnőm még általános iskolában, akit mindenki csak Ugrinak hívott. Talán azért ragadhatott rá ez a név, mert a szabadidejét többnyire ugrálókötelezéssel töltötte... mivel nem sok barátja volt, igazából nem is nagyon tölthette volna jobban. Egyik nyár elején sajnálatos dolog történt. Bizonyítványosztáskor megtudta az osztályunk, hogy bizony ő egy tárgyból osztályozó vizsgára lett behívva... lehet hogy bukni fog irodalomból. Ennek köszönhetően a szülei az augusztusi vizsgáig minden ismerősétől eltiltották. A vizsgák után néhány nappal én épp a kórházban feküdtem bordatöréssel, ami nem volt túl kellemes abban a korban. Egyik pillanatban hirtelen nyílt az ajtó... Ott állt Ugri... eljött, és meglátogatott. Ebben a pillanatban éreztem meg igazán, hogy egy barátra akkor is számíthatunk, ha valami miatt a kapcsolatunk esetleg ideiglenesen meggyengül. Biztos vagyok benne, hogy ha minden rendben lesz, akkor én is úgy számíthatok majd Petrára, ahogy most ő megbízik bennem, akkor is, ha többé nem is látjuk egymást.

A következő pillanat amire emlékszem, hogy fáradtan és erőtlenül löktem le a fejemről egy nehéz zsákot, majd a fejem fölött sötét fekete füstöt láttam, és a romokban álló ház leégett maradványait. Mellettem a zsákok alól halk szuszogás és dobogás hallatszott. A két ifjú szívverései voltak azok a hangok. Bármennyire erőtlen is voltam, azonnal elkezdtem szétdobálni a zsákokat, majd pillanatok alatt kiszabadítottam a két fiatal lányt.

 - Túléltük - mondta halkan Petra, majd a hátam mögül hirtelen ismerős hangot hallottam. Egy halk ismerős szót, és ekkor a szívem megrezdült... Ez bizony Viki hangja...
 - Minden rendben? - kiáltotta úgy, hogy talán még a faluban is hallották. A romok mellett állt, és vizsgálgatta a károkat, miközben valószínűleg azon töprengett, hogy mi is történhetett a házzal pontosan.
 - Szerencsére - kiáltotta el magát Réka, aki mostanra már teljesen megnyugodott, talán boldogabb volt, mint valaha. - de ennek meg kellett történnie. - tette hozzá levegőért kapkodva.

Megmentettem őket. Hihetetlen érzés, de megmentettem őket. Ez nem történhetett volna meg, ha ő nem tájékoztat a súlyos történtekről. De szólt. Szólt, és nekem szólt. Ezért örök hálával tartozom neki. Különben a gyermekek talán soha többé nem láthatták volna a falut és a környékét, talán a napot sem.